Ahhoz, hogy önmagunk lehessünk fontos lenne tisztázni, hogy mit is jelent valójában az önmagunk. Vagyis az Én, a tiszta belső lényegünk.
Hiszen, amit az emberek "önmaguknak" gondolnak, az valójában a kis én, az egó. Ami minden szenvedésünk forrása, amennyiben ő vezeti az életünket.
Az ember az évszázadok alatt elvesztette kapcsolatát a létezéssel, bezáródott a tiszta Én, amire ráépült a karakterünk, a karaktert pedig elfedi a személyiségünk. Vagyis, azt a személyiséget gondolja a legtöbb ember önmagának amilyennek a világban mutatja magát. Viszont ennek semmi köze a valódi Énhez. Erről gyönyörüen ír az enneagram, ami az emberi karakterekkel foglalkozik. Az ember önmagába bezáródva az eseményeknek a saját maga általi vetületét képes már csak látni, miközben azt hiszi , hogy az igazságot tudja, pedig csupán bezáródott saját teréből érzékel. Észre sem veszi a személyiség és a karakter torzító hatását. Így alkot véleményt és hoz ítéletet, bánt meg másokat, ezzel a piciny tudásával. Nem is kell messzire menni, elég megnézni a kommenteket a közösségi médiában, hogy ki milyen módon kommunikál másokkal.
Ugyanakkor az egó szükségszerü, mert ez biztosítja számunkra, hogy az individualitásunk kialakuljon, és saját akaratunkból dönthessünk. Szükséges a szabad léthez, a szabad döntés pedig az ember egyik legnagyobb égi adománya. Szabadságunk van a jóra és a rosszra is. De abban, hogy mi a jó és mi a rossz univerzálisan, az egónk nem tud segíteni. Épp ezért fontos magasabb szintről megvizsgálni a kifejezést, hogy " légy önmagad" mielőtt még egovezérelten az ember kárt tesz a saját és környezete lelkivilágában.
Előbb vissza kell állítania önmagában a kapcsolatot a létezéssel, letenni torzult vágyait, szenvedélyeit, akkor újra harmóniába tud kerülni a világgal. Ahhoz, hogy sikerüljön letenni, elengedni mindazt amik nem vagyunk, szükségszerű az elkülönülés. Ma tömegek élik ezt az elkülönüléses fázist. Fontos időszak ez, épp ezért bomlanak fel az emberi kapcsolatok. A társadalom korlátai meglazultak, az eddig elfolytott indulatok és vágyak, szenvedélyek tobzódását látjuk, családok esnek szét, felborult az eddig megszokott rend. Eljutottunk a "mindent szabad nékem" kifejezéshez. Csak Pál apostolnak a teljes mondása úgy szól, hogy "mindent szabad nékem, de nem minden használ". Ha figyelembe venné az ember a vessző utáni négy szócskát is, akkor az már előre vetítené a felelősséget és az ember másik nagy adományát a szabadságból való önkorlátozását. Vagyis a lemondás nagyszerű adománya is megszülethetne, vagyis a "megtehetném, de nem teszem meg, mert úgy döntöttem, hogy nem teszem meg" viselkedést. Nem félelemből, hanem mert az egyetemes jót vagyok képes választani, önmagamért és a másik emberért.
Épp ezért, ha a fókuszt arra a több ezer éves felszólításra helyeznénk, hogy
"Ember, ismerd meg önmagad! " jó kiindulópont tudna lenni a ma oly divatos "légy önmagad" helyett.
A valódi önismeret útján jöhetünk rá a mozgatórugóinkra, kicsinységeinkre, megalkuvásainkra. Szembe-sülünk. Ami nem kellemes folyamat. Mégis egyszer csak felismeréssé válik, hogy valójában nem is az Én dönt, nem a bennünk lévő belső bölcs az, aki vezeti az életünket, hanem egyszerűen a tudattalanban szunnyadó vágyak, ösztönök, sóvárgások, szenvedélyek kielégíthetetlen tárháza rángatja az embert. Ezek miatt aztán a legelképesztőbb és veszélyes helyzetekbe kerülhet. Miközben ő azt hiszi, hogy csak "önmaga". De ez nem a valódi Én, hanem a kicsi én, amely keresi a nagy Én erejét, keresi az egységet önmagával, univerzummal, Istennel.
Önismeret nélkül az ember csupán egy karikatúraszerű életet él. Nem azt, ami valójában lehetne.
Ha valaki elég jól elkezd kis énje szülte önmaga önkifejezése lenni, az megjelenhet különféle formában, ruházat, haj, köröm kihangsúlyozása, túlzott sport, másság a legkülönfélébb területeken, furcsa, megbotránkoztató viselkedés és művészet, túlzott munka, önfeláldozás, önzés, stb. Ami ugyan a világban tovább növeli a földi hívságok sorát, de van egy áldásos hatása, ha elég jól csinálja valaki, akkor egyszer csak a szenvedély, a vágy, az erejét tudja veszíteni, hiszen ezerszer kielégült, mégsem hozta meg a várt megnyugvást. Ez a kiégés pillanat, szó szerint ég ki mindaz ami a szenvedést okozza, a kiégéstől menekülnek az emberek, pedig a legnagyobb jó történik épp. Ez az a pillanat amikor az élet segít, amikor beleszalad az egyén a valóságba, ami jobb esteben ébresztően hat, vagy teljes pusztulásba dönti azt, aki nem akar, nem tud változni. Mert nem figyel, hanem erőltet, erőlteti a régit.
Van egy mondás: " a rossz az az idejét múlt jó".
Többnyire akivel szembe jön a valóság ébresztően hat rá. Ilyen ébresztő lehet a pénztelenség, betegség, baleset, veszteség, baj, bú, szomorúság. Ami elől legszívesebben elmenekülnénk a boldog tudatlanságba, de már nem lehet visszafordulni.
A világban van aki még jól van és könnyebben éli az életét, és van aki már jól van, hiszen megértette, kijavította élete tévedését. Aki még jól van az nem is érti meg azt, aki már letért a társadalom korlátai közé szorított létről. Aki elindult a változás irányába annak a legnehezebb, mert most vívja csatáját a belső sárkányaival. A Hős Útja írásom szól erről, ahogyan minden mese és mítosz is az ego megtisztításásról és a célba érésről küld erősítő üztenetet az ember számára. Tartsunk ki a jóban, erősödjünk meg, égjen ki belőlünk mindaz, ami romlásban tart.
